8. fejezet

- Kezdődjék a tánc, nefilimem – mosolyog rám Asmodeus. – Remélem, azért továbbra is egy oldalon állunk…

- Szerintem Isten megharagudna a démonokra, ha szétcsesznék a Földet, szóval nyugodt vagyok – vonom meg a vállamat.

- Oké, akkor harcra fel, édesem – vigyorodik el, majd nem tudom, hogy honnan halászta elő, de egy rövidke kardot, inkább tőrt nyom a kezembe. – Hogy nehogy kitörjél egy asztallábat vagy ilyesmi…

Szerencsénkre a kidobóknál nincsenek lőfegyverek, valószínűleg Leo sem akarja a vendégeire a frászt hozni. Mostanra a tánctér kiürült, de az asztalnál továbbra is nyugodtan üldögélnek a férfiak, illetve Leo is leül közéjük. Mintha semmi nem történne, folytatják a partit.

Az egyik őr rám ront, egy botot tart a kezében fegyver gyanánt. Le akar vele sújtani, az újdonsült fegyveremmel hárítom. Ebben a pillanatban egy másik pedig hátba ver egy hasonló rúddal, amit nem veszek jó néven.

Megfordulok, újból meg akar ütni. A késemmel hárítom a támadást, majd mellkasba rúgom. Kiverem a kezéből a fegyverét a tőrömmel, közben elkapja a csuklómat, és a következő pillanatban az én fegyverem is csörömpölve a földre hull. A szabad kezemmel képen törlöm, majd tökön rúgom. A földre rogy, de még nem eszméletlen, így a lábammal még egyet sózok a fejére, hogy kidőljön. Valószínűleg nem öltem meg, de nem tudok rajta töprengeni, a társa hátulról lefogja a karjaimat.

Fejemet hátravetem, a mozdulatom pedig sikerrel zárul. Elenged, az orrához kap. Minden bizonnyal betörtem. Pörögnék, hogy jól fejbe rúgjam, de hirtelen oldalról nekem ront egy másik, és pár métert csúszunk a földön úgy, hogy rajtam van. Menet közben megragadom a két karját, és teljes erőmből áthajítom a fejem fölött. Nekiütközik az emelvénynek, ami kissé megremeg. Nem erre találták ki, az biztos.

A férfiak felkapják a fejüket, Leoval együtt engem néznek. Az áldozatom utolsó erejével feltápászkodik, felkapja a földről a késemet. Közelebb lépek hozzá, hogy a lábammal elérjem, kirúgom a kezéből a frissen szerezett fegyverét, majd ráugrom, a fejét közre fogom a lábaimmal, kezemet gyorsan leteszem a földre, majd a következő pillanatban már a talajon terül el.

- Ezt mindig ki akartam próbálni – vigyorodom el. Meglepetten veszem észre, hogy most már a „gyilkos ösztönömmel” jobban együtt tudok működni. Megkönnyebbülök, és kissé el is borzadok, hogy ilyen gyorsan azonosultam vele.

A betört orrú felé fordulok, akit enyhén szólva feldühítettem. Ilyen állapotban meg nem igazán tud gondolkozni, így amikor felém rohan, hirtelen leguggolok, átesik rajtam, és beveri a fejét. A harmadik őr is most már eszméletlen, így megnyugszom. Nem látok több ellenfelet, aki engem akarna támadni, így Asmodeus felé tekintek, akit éppen öt ember próbál eszméletlenné rugdosni, csak nem jön össze nekik. Mellette már két kidobó terül el a földön.

- Komolyan? – kérdezem inkább csak magamtól. – Én kapok hármat, ő meg hetet? Hol itt az igazság? - el kezdek feléjük rohanni, út közben felkapom a fegyveremet. Ráugrok a hozzám legközelebbi hátára, és vállon szúrom. Felordít, hátra kap, de feleslegesen, mert lehajoltam addigra, majd megtaposom a térdhajlata alatt a vádliját. Egy kisebb reccsenés jelzi, hogy eltörtem valahány csontját. A többiek addigra észrevettek, így további két ember abbahagyta a rugdosást, eltávolodtak Asmodeustól. A démon ennek hatására felélénkült, és ahhoz képest, hogy nem tudom mióta a földön verték, simán fel tudott pattanni.

Asmo két fickója meglepődött, így a démon kisebb előnyhöz jutott. Bemosott egyet a tőle balra állónak, majd kitörte a nyakát, és a férfi élettelenül elterült a földön, majd rávetette magát a másikra is.

Szerettem volna megjegyzést tenni arra, mennyire ellenzem azt, hogy meg is öli szerencsétleneket, de nem igazán volt alkalmam a két őrt elnézve. Az egyikük egy hirtelen mozdulattal kiverte a fegyveremet a kezemből, amely már megszokhatta, hogy így jár. Egyszerre megindultak felém, és sajnálatos módon, nem tudtam, hogyan reagáljak – a belső harci ösztönöm ellenére sem.

Ekkor éreztem meg magamban valami mást… Nem én voltam, nem is az ösztön, hanem… Most nézzetek hülyének, de nem tudom elmondani, mi volt az… Talán a lelkem, de ki tudja. Minden esetre a következő pillanatban, amikor a két fickó le akart engem ütni, felemeltem mindkét kezemet, és valamilyen fénynyaláb távozott a tenyereimből, amelyeknek végén a támadóimat elrepítettem, mintha ágyúból lőttél volna ki őket. A terem két különböző falának csapódtak, és ők is, akár csak a többi, kidőltek. A földön maradtam, nem tudtam felállni. Asmodeus és Leo döbbenten, a többiek ijedten néztek rám.

- Ezt meg hogy csináltad? – csodálkozott Asmo, majd Leo felnevetett, és elkezdett tapsolni.

- Elképesztő! Fantasztikus! Életemben nem láttam ilyet… - majd ismét lejött közénk, felemelte a jobb kezét, és felém tartotta. – Gyere csak ide! - Összeszorította az öklét, mintha megmarkolt volna valamit a levegőben, és kissé maga felé rántotta a kézfejét. Egy szempillantás múlva erős rántást éreztem a derekam környékén, mintha valami a boszorkány felé húzott volna… Akár egy láthatatlan kötél, amit ő fogott.

Előtte voltam, összerogyva a földön, ennek ellenére magabiztosan, elszántan néztem a szemébe, félelem nélkül. Leguggolt mellém.

- Elképesztő vagy. – jelentette ki. – mint egy igazi csoda…

- Miért dolgozol Lilithnek? – szűrtem a fogaim között.

- Miért érdekel? – vonta fel a szemöldökét.

- Mert nem hiszem, hogy boldog vagy… - felelem. – Nem tűnsz egy boldog embernek itt, a klubodban, velük kártyázva – böktem az asztal felé. – annak látszol az állandó mosolyoddal, de szerintem nem vagy az.

- Ezt honnan veszed? – nem volt fenyegető a hangja, mint amilyen ilyenkor Asmo-é lenne, szimpla kíváncsiság volt benne.

- Nem sok mindent tudok a boldogságról. – kissé nehézkesen, de remegés nélkül beszéltem. – De kellenek hozzá barátok… Nem olyan embernek tűnsz, akinek sok barátja van…

- A város legnépszerűbb embere vagyok – jelenti ki. – ez nem probléma…

- Igazbarátokra gondolok – vágok a szavába. - Elég nehéz ilyeneket szerezni, ha az Ördögnek dolgozol. Nem szívlelnek, vagy nem tudják rólad az igazat…

- Hagyd abba, kérlek. – Kedves volt a hangja, továbbra se vádló. – Ne hidd, hogy önszántamból választottam ezt az utat…

- Mivel tart sakkban? – érdeklődöm. Szomorúság, félelem csillan a tekintetében. Sóhajt egyet.

- Lilithnél van az összes boszorkányvadász – feleli végül, hosszas gondolkodás után. – rám szabadítja az egyiküket, ha nem engedelmeskedem… Azt, amelyikkel így is volt pár összetűzésem.

- Örökké fenyegethet ezzel – mondom meg neki az igazat. – Nem szeretnél ennek véget vetni? – a következő pillanatban Asmodeus jelenik meg mellettünk, aki minden bizonnyal elintézte a maradék ellenfeleket.

- De. – feleli. – Miért? Mit tehetnék ellene?

- Segíts nekünk! – mosolyodom kissé el.

- Mit terveztek? – kérdezi.

- Ne mondj neki semmit! – szól rám Asmodeus. – Még be is vallotta, hogy anyámnak dolgozik…

- Te mondtad, hogy nincs más nyomunk. – vágom oda neki. – és ugyan anyád mit tehet a tervünk ellen? Nem tudja, hogy mit akarunk csinálni, és így is meg akarja akadályozni…

- Épp ez az! – rivall rám. – Ha elmondod neki, ő pedig elmondja Lilithnek, lépéselőnyben lesz.

- Na akkor nagy okos – mondom kissé agresszíven már. – mit akartál azzal elérni, hogy megkeressük őt? – vonom fel a szemöldökömet. – Ha nem avatod be, nem jutunk semmire.

- Akkor még nem tudtam, hogy Lilith kéme… - próbál védekezni.

- Uramisten, eddigi tapasztalataim alapján minden második személy anyád embere. Ha nem tudnánk, hogy neki dolgozik, akkor is alapos gyanúnk lehetne rá. Te is mondtad, nem sokra megyünk nélküle…

- Oké, de ez a te hibád lesz – feleli. Rendes volt Leo-tól, hogy megvárta, míg befejezzük a vitánkat.

- Nem örülnél neki, ha nem lenne többé gondod Lilith-re? – kezdem.

- Dehogynem – bólint. – De nincs rá semmi garancia, bármit is mondjatok.

- Nem akarhatsz egész életedben így élni… - nézek rá keservesen. Elgondolkodik, majd vidáman elmosolyodik.

- Na, elmondjátok végre, mit akartok csinálni pontosan? – vonja fel a szemöldökét – addig nem megyek bele… - továbbra is a derekam körül érzem a kötelet, de nem érdekel. Látszott a srácon, hogy nem akar feltétlen rosszat. Asmodeusszal ellentétben én a jót akartam látni benne.

- Fellázítjuk a démonokat Lilith ellen – felelem röviden. Leo látványosan meglepődik.

- Na, azt meg hogy? – kérdezi.

- Kiszabadítjuk apámat – mosolyodom el.

- Csupán színtiszta jóságból? – fordult most Asmo felé. Megvonta a vállát.

- Nem vagyok épp Lilith legnagyobb fanja. – Leo összefonja a kezeit, gyanakvóan szemléli Asmodeust.

- Ő az anyád – jelenti ki egyszerűen.

- És? – vonja fel a szemöldökét. – Senki nem választhatja meg a származását.

- Szóval Lilith bukásán dolgoztok – bólint. – Ebben nagyon szívesen segítek…

- De? – szólalok meg.

- … de ti is segíteni fogtok a boszorkányvadász ellen. – mosolyodik el. – még pedig mielőtt eljutnánk odáig, hogy bármit is csinálunk a ti… tervetekkel.

- Utána rád szabadíthat még egyet – mondom ki hangosan azt, amit mindannyian tudunk. Asmo rosszallóan néz rám, de szerintem nem olyan hülye Leo, hogy ne jönne rá magától.

- Igen, de velük nem vagyok haragba… Ők nem akarnak egyből megölni. – kissé meghökkenek.

- Nem azért boszorkányvadászok, mert…. tudod?

- Nem, a legtöbbjük csak elfog minket, majd varázstalanít – vonta meg a vállát. – Amit bizonyos forrásokkal vissza lehet csinálni. Szóval annak nincs… Végleges hatása. – Bólintok.

- Akkor segítesz nekünk? 

7. fejezet

- Honnan veszed, hogy itt lesz? - kérdezem gyanakodva. A zsebéből előránt egy szórólapot, és a kezembe nyomja. A következő áll rajta:

Gyertek el az év legnagyobb bulijára,
Leo Jetreck klubjába!
Találkozunk a Witching klubban!

 

Mielőtt a végére érhettem volna, Asmodeus már jó pár méterrel előttem járt, így utána siettem. 

- Szóval, a boszorkánycsalád családneve Jetreck? - kérdezem. 

- Ja. Egyéb hülye kérdés? - vonja fel a szemöldökét, nem válaszolok. - Akkor remek. Remélem, kialudtad magad a kocsiban.

- Nagyjából...

- Igazából nem annyira érdekes - ránt egyet a vállán. - Így is, úgy is most az a dolgunk, hogy  bejussunk a bulira.

A következő utcán balra fordultunk, és megláttam a bejáratot. Eltéveszteni nem lehetett volna, hisz a kétszárnyú ajtó felett neon zölden világított a "Witching club" felirat.  Az ajtó előtt két kidobó álldogált, és egy rohadt hosszú sor. Asmodeus idegesen végig tekintett a tömegen.

- Én ezt biztos, hogy nem várom végig. - jelentette ki. - Gyere utánam! - nem tudtam, mit csináljak, így követtem a bejárat irányába. A két nagydarab, direkt "erre szánt" fickó mogorván nézett Asmodeusra. 

- Mit akar? - kérdezte az egyik, majd Asmo közelebb lépett hozzá kicsit. 

- Leo haverom különleges vendégei vagyunk - kezdte. - Bemehetnénk? - vonta fel a szemöldökét. 

- Dehogy takarodjon innen! - rivallt rá az egyik őr, majd suttogva folytatta, hogy csak ők hallhassák, és a sorban álló emberek nem. - Nem látunk itt szívesen, démon. Ellenben ő - nézett rám. - már érdekesebb eset. 

- Hogy én? - lepődtem meg.

- Leo mindig örül az egzotikus nőknek... - mosolyodott el.

- Nem vagyok éppen... Egzotikus. - felelem bizonytalanul, a két férfi és Asmo is felnevet. 

- Szinte te vagy az eddigi legegzotikusabb... Egy igazi... nefilim - mondta halkan. 

- Minden esetre... Nem megyek be a társam nélkül - nézek Asmodeusra. - Szóval ha ez a Leo örülne nekem, akkor démonostul kell ezt megtennie... - tágra nyílik a két fickó szeme. 

- Egy nefilim és egy démon... egy párost alkot? - elnevetik magukat. - Ez az év szenzációja! 

- Igen, pontosan. Az év szenzációja – mosolyodom el. – Szerintetek Leo mit gondolna, ha miattatok lemaradna erről? – vonom fel a szemöldökömet. A két alak látványosan gondolkodóba esik, már érzem – nem, tudom, hogy én győztem. A magasabbik szólal meg végül, miután tanácskoztak.

- Rendben, bemehetnek. – mondja mogorván. – De nehogy megbánjuk!

- Köszönjük – bólintok, majd betessékelnek az ajtón. A tömeg hangosan felmordul, hogy előttük bementünk, de nem akadékoskodnak különösebben. Legalábbis ha igen, ez minket már nem érint annyira. – Nos, bejutottunk. – jelentem ki. – Hogyan tovább? – elégedetten mosolyog.

- Meg kell találnunk Leo-t.

- És azt hogyan tervezzük? – érdeklődöm.

- Tekintve, hogy ő tart bulit, ő a főmufti. Vagyis tuti valamilyen külön részlegen lesz…

- Mármint úgy érted, hogy a VIP részen? – kérdezem.

- Biztos – vonja meg a vállát, látszik rajta, hogy fogalma sincs, miről beszélek. Nem tudom, hogy mit mondjak, mert nem akarok most épp vele gúnyolódni a bejáratban, tovább kell mennünk.

- Megértelek – szólalok meg végül. – Én is csak véletlenül tudok róla. Gyere, menjünk beljebb!

Már az előtérből hallani lehetett a jó kis dübörgést, én viszonylag jól viseltem, nem volt olyan borzalmas, de Asmodeus arcán nagyon látszott, hogy ki nem állhatja a ricsajt, sőt, kinézem belőle, hogy mindjárt ráveti magát a hangfalakra, kitépi őket a helyükről, és apró galacsinná préseli őket. Valószínűleg meg is akarta tenni, de úrrá lett a vágyán – ami nála szokatlannak számított.

Megtaláltuk a VIP szobát, de szintén őrök állták az utunkat – nem is gondoltam, hogy másképp lesz. Miért is engednének csak úgy simán minket oda be?

Közelebb értünk hozzájuk, és így egyértelművé vált, hogy be akarunk jutni. Nem tudom, hogy az előző kidobó emberek honnan tudták, hogy mik vagyunk, de nem lepődtem meg rajta. A médium is tudta, ők miért ne tudhatnák?

Odaértünk az őrökhöz, az egyiknek elkerekedett a szeme, a másik pedig csak gyanakodva figyelt minket.

- Figyu már, John! – ütötte meg társát egy kicsit, hogy figyeljen. – Egy nefilim és egy démon tart felénk! – felnevetett. – Elhiszed ezt??? Vállvetve!

- Komolyan? – vonta fel a másik a szemöldökét, kicsit mogorván beszélt. – Erre Leo is kíváncsi lenne. Melyikük melyik? – kérdezte.

- Én vagyok a démon, nem igazán szeretnék egy szárnyas féreg rokona lenni – szólalt meg durcásan Asmodeus. – Bemehetünk? – kérdezte halál nyugodtan, tárgyilagos hangon, ami nem volt megszokott tőle. Szerintem kikészítette már a zene, és el is felejtett tőle mosolyogni… Illetve valószínűleg tényleg nincs hozzá kedve a ricsaj miatt, nem is hülyeség.

- Még nem tudjuk – felelte az első, majd a intett a társának. – Szólj Leo-nak, majd ő eldönti, hogy látni akarja-e őket.

A férfi eltűnt a függönyös ajtó mögött, majd pár perc múlva visszatért. Ugyanolyan közömbös volt az arckifejezése, mint előtte.

- Mehetnek – csak ennyit mondott, majd elállt az útból.

- Köszönjük – motyogtam tekintve, hogy Asmo már bement előttem, és egy szót sem szólt hozzájuk. Még nem láttam ilyen… semmilyennek. Se gúnyos, se gonosz, se vidám. Látszott rajta, hogy egyszerűen csak arra vágyik, hogy vége legyen már… Pedig azt hinné az ember, hogy ez az ő világa – általában az ilyen bulikban elég sok „élvezeti árucikk” tevékenykedik.

A terem nem volt annyira zsúfolt, mint kívül, a zene is kicsit halkabb volt, de nem sokkal. Asmo kissé megnyugodni látszott, de továbbra is szörnyen érezte magát. Azonban nem sokáig élvezhette ezt a pillanatnyi, aprócska örömet, mert a terem másik felében már szinte beszakadt a dobhártyám a zajtól.

- Esküszöm, ha meglesz ez a boszika… - üvöltötte nekem Asmodeus, hogy meghalljam. Hangja tele volt gyűlölettel és haraggal. – Kirángatom innen, mert az tuti, hogy nem itt fogunk bájcseverészni vele.

- Mármint… - kezdem gyanakodva. – El akarod rabolni? – kicsit elmosolyodik, de nem túl észrevehetően.

- Miért, mit gondoltál? Egy buli közepén leállunk vele a Pokol iránytűjéről beszélgetni?

- Hát… Nem, csak gondoltam, valami kedvesebb és tudod… Legális módszerekhez folyamodunk. – néztem rá vádlón.

- Nyugi van már, - ráncolta a homlokát. – nem minden fekete fehér. Gondolj arra, hogy a nagyobb jó érdekében tesszük.

- A nagyobb jó alatt ugye az önző céljainkat érted? - felelem gúnyosan.

- Igen, meg a te önző céljaidat – mondja, majd balra fordulunk a terem végén, tekintve, hogy másfele nem tudtunk volna menni. Egy újabb szobába kerültünk, ahol középen egy emelvény helyezkedik el, amelyen egy korunkbeli – jó, nem ez a megfelelő kifejezés egy több ezer éves démon esetében, minden esetre a srác huszonévesnek tűnik – férfi további négy emberrel pókerezik. Körülöttük csak néhány lány mászkál, illetve páran táncolnak, de meglepően kevesen vannak a helyiségben.

A többi négy embert nem igazán látjuk, mert ketten háttal ülnek nekünk, a többi pedig oldalt. Egyértelmű azonban, hogy mindannyian férfiak, és idősebbnek látszanak. A zene ismét kicsit halkabb, de Asmodeus arcáról továbbra se tűnik el a bosszúság.

Végül a srác, aki az emelvényen velünk szembe ül, felkapja a fejét, és észrevesz minket. Először társamat méri végig, majd rám emeli a tekintetét. Elégedetten elmosolyodik. Valamit mond a kártyapartnereinek, majd feltápászkodik, és lesétál egy lépcsőn. Most, hogy kicsit közelebb van hozzánk, jobban szemügyre tudom venni.

Szőke haja van, inkább szőkésbarna, sőt, van benne egy kis vörös, de itt nem igazán tudom megállapítani. Szemei kicsit nagyobbak, sötétbarnák. Jóképű, de teljesen máshogy, mint Asmodeus. Ő nem az a fajta, aki mindenkiről „lemosolyogja” a bugyit, hanem akibe mindenki beleszeret. Arcán egy mosoly jelenik meg.

 

- Üdvözöllek benneteket! – mondja kedvesen, és széttárja a karját. Még jobban vigyorog, mint az előbb, már ha ez lehetséges. – Gondolom, ti vagytok a nefilim-démon kombó.

- Így is lehet mondani – felelem. – Gondolom, te pedig Leo vagy. – a srác felvonja egyik szemöldökét.

- Csak így szimplán Leo? Hova lett az udvariasság?

- Luxus – szólal meg most Asmodeus is. – nem bájcsevegni jöttünk, boszorkány. – mondja kicsit ingerültebben a kelleténél.

- Nono, te csak ne nevezz boszorkánynak, démon. – eltűnt a vidámság az arcáról. – Itt én vagyok a főnök. – Asmodeus gúnyosan felnevet.

- Ugyan már! Mindketten tudjuk, hogy nem akarsz magadra haragítani se egy nefilimet, se pedig egy démont… Bocsánat, egy fődémont. – felváltották egymás szerepét, most Leo arcán látszik a keserűség.

- Téged nem ölhetlek meg, démonocska. – szólal meg végül, majd rám mutat. – de a nefilimedet könnyű szerrel.

- Köszönöm a bizalmat – fonom össze a karjaimat. – Minden természetfeletti lény ennyire agresszív? – kérdezem végül. – Folyton fenyegetőztök, főleg gyilkolással…

- Új még a terepen, nem de? – mosolyodik el ismét Leo. – Őt kedvelem – mondja rám, majd Asmodeusra néz. – De téged… kicsit sem.

- Nem igazán érdekel – feleli Asmodeus, majd Leo-hoz lép, én pedig követem, hogy halljam, mit mondanak. – Velünk jössz. – jelenteti ki tárgyilagosan.

- Na, még csak az kéne – mondja Leo. – Éppen egy partim közepén vagyok, miért hiszed azt, hogy elmegyek veletek?

- Nem mondtam, hogy önként… - húzza gúnyos mosolyra Asmo a száját, és már épp le akarja ütni, amikor közbelépek.

- Nyugalom – mondom neki. – Másképp is lehetne…

- Na persze – néz rám szúrósan. – te és a legalitásod… - nem törődök azzal, hogy mit mond, Leo felé fordulok, aki gyanakodva szemlél minket. Nem szólt senkinek, hogy dobjon ki minket, amit furcsálok… Ha csak…

- Sok kéme van itt Lilith-nek, nem de? – vonom fel a szemöldökömet, majd Leo-hoz lépek. – Szerintem pontosan tudod, hogy kik vagyunk…

- Honnan kéne tudnom? – kérdezi, de látom rajta, hogy kissé zavarba jött, elbizonytalanodott. Most én is elmosolyodom.

- Neki dolgozol. – jelentem ki. Asmodeus gyanakodva, elégedetten néz rám.

- Honnan veszed? – kérdezi végül a démon.

- Egyértelmű. Csak úgy beenged egy démont, meg egy fél-angyalt a klubjába? Én a helyébe minél messzebb maradnék magunktól… A másik meg az, hogy miután az előbb le akartad ütni, továbbra se szólt senkinek, hogy dobjon ki minket.

- Itt akar tartani – bólint egyet Asmo.

- Össze-vissza beszéltek – legyint egyet Leo, majd épp távozni akarna, de most a démon helyett én kapom el a karját.

- Nem mész te sehova – jelentem ki. – Segíteni fogsz nekünk.

- Miért tenném? – kérdezte. – Meg egyébként is… Nem értem a motivációdat. Neked a jó oldalon kéne állnod…

- Ezt meg hogy érted? – bizonytalanodok el.

- Bele gondoltál már a következményekbe? – vonja fel a szemöldökét. – Elárulok neked egy titkot – majd Asmodeusra mutat. – Ő egy kicseszett démon! Szerinted milyenek a szándékai?

- Tudom, mik a szándékai. – felelem határozottan, habár én se hiszem el teljesen… Elgondolkozom azon, amit megtudtam eddig. Asmo szabad akar lenni, ezért kell megdöntenie Lilith hatalmát… Viszont… ha ő szabad lesz, akkor…

- Te fel akarod szabadítani a démonokat – förmedek rá Asmodeusra úgy, hogy Leo ne hallhassa szavaimat.

- Erre előbb is rájöhettél volna – mosolyog rajtam. – nem tudom, hogy lehettél ennyire hülye…

- Nem is baj, hogy megöltem párat… - szűröm a fogaim között. – legalább kevesebb szabadulna rá a világunkra. – Asmodeus továbbra is jól szórakozik.

- Dehogy ölted meg azokat a démonokat – mondja. – Csak postáztuk őket Lilithnek.  

- Szóval… Nem meghaltak… Csak visszakerültek a Pokolba? – Asmo bólint egyet, én pedig közelebb lépek hozzá, és meglököm. – Szemétláda!

- Ugyan miért? – vonja fel a szemöldökét. – Nem hazudtam még neked, drága Avy-m. –  megfordulok, és látom, ahogy Leo éppen int az embereinek.

- Fogjátok el őket! – parancsolta nekik. – De élve!

6. fejezet

- Ez nem is zene - jelenti ki, amikor elektronikus rockot játszik a rádió. - Kapcsold ki.

- Nem értem, mi a problémád - a homlokomat ráncolom. - Ez egész normális még...

- Na persze. Keress valami Mozartot, és akkor megnyugszom - fújtatja. 

- Komolyan? Démonként Mozartot akarsz hallgatni? - tényleg meglepődtem... Dubstep-et inkább kinéztem volna belőle. 

- Bajod van? - felvonja a szemöldökét. - Azért, mert démon vagyok, még értékelem az emberek által kreált néhány dolgot... Mint például a cigit, a piát és a drogokat.... Óóó a jó kis kokain...

- Most állj le - szólok rá. 

- Mi a problémád? - mosolyog féloldalasan. - Nem véletlenül terjedt el. Azért van, hogy használjuk. 

- Nagyon fura a logikád - jegyzem meg, de már nem válaszol rá. 

- Itt vagyunk - fordul be egy kávézó parkolójába. - Nem maradunk sokáig - jelenti ki, majd kiszállunk a járműből. 

Miután elmentem mosdóba, a teraszon találom. A lábait felpakolta egy székre, és hiába van már sötét, a napszemüvege rajta van... 

- Komolyan? Éjszaka napszemüvegben? - kérdezem, és leülök vele szembe. Az asztalon egy hamburger és valamilyen pite vár. - Rendeltél nekem kaját?

- Tudod, rengeteg időt töltöttem sötétségben, a látásom akkor a legjobb. 

- Aha - bólintok. 

- Igen, neked rendeltem. Mondtad, hogy éhes vagy. 

- Köszönöm - motyogom, majd nekiállok enni. Miután kivégeztem a hamburgert, a pitére kerül a sor. Almás. 

- Eltaláltad a kedvencemet - nézek éhesen a pitére. 

- Ez alap - vonja meg a vállát. - az alma a legjobb. Ádámék is rájöttek. 

- Nagyon vicces - felelem, majd folytatom az evést. Koránt sem laktam jól, de azért jobban érzem magam. Miután az utolsó falatot is betömtem - ami nem telt sok időbe, Felnézek Asmo-ra, aki mosolyogva figyelte, ahogyan táplálkoztam. 

- Látom, éhes voltál... - továbbra is jó kedve van. 

- Nem csak voltam - jegyzem meg. - De gondolom, tovább kell mennünk. 

- Várj, szerzek neked valamit az útra, nehogy nekem éhen halj... - feleli, majd bemegy. Természetesen a pult mögött lévő lány elolvad a démontól, és valószínűleg ingyen ad neki egy pogácsát, majd Asmodeus mosolyogva elköszön, és látom az őszinte bánatot a nő arcán. 

- Másra se használod a képességedet, minthogy kihasználj másokat? - vonom fel a szemöldökömet. 

- Miért, mi másra lehetne? - vágja rá, majd a kezembe nyomja a csomag pogácsát. - Menjünk. 

Asmodeus épp ki akarja nyitni a kocsit, amikor oldalra néz. Valami zaj jött a fák közül, én is hallottam. Mielőtt bármire is lenne időnk, a démonra valaki ráveti magát, és az illetőnek vörösen izzik a szeme. Felnézek, és látom, hogy több piros szempár bámul velem szembe.

Démonok. 

Már érzem, hogy most jött el az ideje, hogy leteszteljük, tényleg van-e bennem valami kapcsológomb, amitől verekedőüzemmódra váltok. Eleinte megdermedek, nem tudok hogy reagálni, csak annyit veszek észre, hogy Asmo a földön verekszik egy társával, azonban nem bámészkodhatok sokáig, mert a következő pillanatban egy másik démon rám ront. 

Ösztönösen elkerülöm a támadását, és attól a pillanattól kezdve, hogy arrébb ugrottam, nem tudok gondolkodni, egyszerűen csak úgy jön minden. A pogácsát levágom a kocsink tetejére, majd felveszem a "harci pózt" - nem vagyok benne biztos, hogy így hívják, vagy hogy úgy állok-e, de eléggé úgy érzem.

A démon megindul felém, nincs nála semmilyen fegyver. Meg akar rúgni, de elkapom a levegőben a lábát, majd magam felé rántom. A másik kezemmel behúzok neki egyet, és elterül, de nem ájul el. A fák irányába veszem az irányt, futva. Velem szembe jön egy ellenfél, könnyű szerrel fellököm, majd felkapok egy fadarabot. Nem érdekel, most ez lesz a fegyverem. 

Ketten jönnek felém, az egyiket megpróbálom fejbe vágni a vastag ággal, de elkerüli a támadást, viszont azzal a lendülettel a másikat oldalba vágom, majd felfele emelem a rögtönzött fegyveremet, és telibe állon találom. Ketté töröm a térdemen a fát - kicsit csodálkozom, hogy ebből nem érzek szinte semmit -, majd a hegyesebb fadarabot beleállítom a démon mellkasába, aki szürke porrá válik. Nem tudom ezt hova tenni, de nincs időm, illetve nem is tudok rajta gondolkodni. 

A másik démon rám ugrik, elterülök alatt a a földön. A kezeit épp a torkomra akarja helyezni, de megelőzöm, lefejelem, majd lányos zavarában lerúgom magamról, rápördülök, és a másik fadarabot belé állítom, és ő is elporlad. Felnézek, Asmodeus két démonnal küzd még - nem tudom pontosan, hogy eredetileg hányan voltak, de jócskán megfogyatkoztak számításaim szerint. Felveszem a két fegyveremet, majd az egyikük felém fordul. Képen törlöm az egyik fával, majd épp lendíteném a másikat, hogy azzal is, de a levegőben elkapja. Felemelem a lábamat, és mellkasba rúgom,  Kicsit hátratántorodik, de nem különösebben érezte meg. Elmosolyodik. 

- Már régóta meg szeretnék ölni egy nefilimet... - mondja gonosz vigyorral az arcán, azonban mire bármit is reagálhatnék rá, megjelenik mögötte Asmodeus, és egy mozdulattal kitöri a nyakát, és az utolsó démon is hamuvá változik. 

- Sosem tudom, hogy ilyenkor miért állnak neki beszélni... - jegyzi meg, de nem hallom meg szavait. Rá rontok, leterítem a földre. A fával fejbe akarom szúrni, de elkapja a fegyveremet. 

- Mi a frászt csinálsz? - üvölt rám. - Én nem vagyok az ellenséged, Avy, te is tudod!

- Démon.. - szűröm a fogaim között. Nem vagyok ura a cselekedeteimnek. Asmo ledob magáról, majd kiveri az egyik rönköt a kezemből. Feltápászkodik, és közben én is talpra ugrok. 

- Tényleg átmentél nindzsába... - jegyzi meg. - De leállíthatnád már magadat. - próbálok úrrá lenni a gyilkos ösztönömön, de nem igazán sikeredik. Kicsit megremegek, de késztetést érzek rá, hogy meginduljak felé. Tekintve, hogy picit csökkent a stabilitásom, a másik fegyvert is kiveszi a kezemből. Én ezt nem veszem jó néven, be akarok húzni neki egyet, de az öklömet is elkapja, így marad a lábam. Gyomorszájba térdelem, aminek nem különösebben örül, kissé összegörnyed. A másik kezemmel teljes erőmből fejbe vágom, kicsit megszédül, de nem esik össze. 

- Úrrá tudsz lenni rajta... - mondja. - menni fog... - Ismét megpróbálom leállítani magamat, könnyek szöknek a szemembe, de továbbra is közeledek felé. Remegek. 

- Nem tudok... - suttogom, és már ehhez is minden lelki erőmre szükségem volt. Asmodeus kihasználja pillanatnyi gyengeségemet, mögém kerül, és lefogja a karjaimat. Sarkammal tökön akarom rúgni, de lábaival közre fogja az én lábamat. Nem bírok mozdulni. 

- Nyugodj meg, te... - valószínűleg valami rondát akart mondani, de időben rájött, hogy nem túl jó ötlet. - Te vagy az erősebb, édesem. - folytatja nyugodt hangon. Továbbra is vonaglok a szorításában, ki akarok szabadulni, ő pedig válaszul szorosabban ölel. Még egy darabig feszegetem magamat, majd úrrá tudok lenni az ösztönömön, mert már nem vagyok veszélyben. Tudom, hogy nem. Asmodeus is érzi, hogy nem próbálkozom tovább, így elenged. Azonnal összeesnék, de kapcsol, és elkap. 

- Jesszusom, mint valami gumibaba... - mondja morcosan. - bocs kislány, de nem vagyok valami jó lelki támasz... Tudod, démon vagyok, meg minden...
- Jelenleg fizikai támaszra is szükségem van... - dörmögöm. - alig bírok... állni. - suttogom, ő pedig felnevet.
- Állni se tudsz, én tartalak. - feleli. - Bármennyire is élvezem, hogy a karjaimban vagy, muszáj innen eltűnnünk, mielőtt még többen lesznek... A kocsiig el tudsz menni?
- Nem hiszem - felelem röviden.
- Oké. - mondja, majd a karjaiba vesz, és elkezd cipelni. Kinyitja az anyós ülés felőli oldalt, és berak az ülésbe. Nagyon gyengének érzem magamat, de erőt veszek magamon, hogy legalább be tudjam magamat csatolni. Beül mellém, majd rám néz. A zúzódás az arcán - amit én okoztam - már kezd elhalványulni. Gondolom démoni mivolta miatt.
- Rendesen képen töröltél, hallod. - mondja elégedetten. - Jól elintézted azokat a démonokat...
- Bocs, nem igazán voltam ura a helyzetnek - nyöszörgöm. - Amúgy ők... Meghaltak? - kérdezem elcsukló hangon. Bűnbánóan nézek rá, ő meg látszólag meglepődik.
- Sajnálod őket? - kérdezi, én pedig bólintok. A homlokát ráncolja. - És bűntudatod is van? - Ismét jelzem, hogy igen. Csodálkozva néz rám. - Pedig csak démonok voltak... Az ellenségeid. Gonoszak.
- Te is az vagy - motyogom. - És eddig a leggonoszabb dolog az volt, hogy a frászt hoztad egy idős nénire. aki mellékesen az Ördögnek dolgozik. - elkomorodik.
- Nem vagyok egy jótétlélek, bármit is hiszel rólam - jelenti ki morcosan.
- Ja, meg persze a természetfeletti démoni csáberőddel érzelmileg kínzol embereket, hogy megtegyenek neked valamit - nyögök egyet, miközben megpróbálok kiegyenesedni. Asmo beizzítja a motort, én pedig kapcsolok. Nem bírok egyből megszólalni, így csak a kezére teszem a kezem. Összerezzen.
- A pogácsám... A kocsi tetején - mondom elcsukló hangon, majd ránézek. Eleinte látszik, hogy nem esett le neki, hogy épp mi történ, de pár másodperc múlva felfogja, és elmosolyodik.
- Csak nem éhesek vagyunk? - mondja vidáman, majd kiszáll, és bedobja nekem a kajámat. - Ha már megdolgoztam érte...
- Köszönöm - suttogom, majd nem sokra rá elnyom az álom.

- Nem menekülhetsz előlem - mondja a vörös hajú nő, minden bizonnyal Lilith. - Még dolgom van veled, és az apáddal. 
A házunk előtt vagyunk. Anyám mellettünk fekszik élettelenül, holtan. Apámat a démonok már lerángatták a Pokolba, egy égésnyom maradt utánuk a füvön. Zokogva a földre rogyok.
- A szüleim... - továbbra is sírok. - Miért? - leguggol mellém, gonoszság játszik az arcán. 
- Milyen szánalmas, hogy mindig ennél a pillanatnál lyukadunk ki... - továbbra sem tűnik el az ördögi mosoly az arcáról. - Nagyon megviselt a szüleid... halála, nem de, lányka?
- Hogy... mi? Nem értem, miről beszél... 
- Ott vagyok mindenhol, nefilim. - közelebb jön hozzám, és a vállaimra teszi kezeit. - A Pokolban a szüleiddel, a te gondolataidban, az álmaidban... Ott, ahol te vagy. Nem menekülhetsz. - ösztönösen hátrálni szeretnék, félek, de nem tudok. Erősen szorít, nem ereszt. Iszonyúan fáj. 
- Áááúú - kiálltok fel. - Hagyja abba...
- Nem utasítgathatsz engem - most már eltűnt a mosoly az arcáról, semmi más nem maradt, csak a gyűlölet. - és így vagy úgy el fogom érni, hogy te is a Pokolra juss... Már alig várom a családi összejövetelt. - majd elkezd fölém hajolni, megpróbálok elhúzódni, de képtelen vagyok mozogni. Egy csókot lehel a fejem búbjára. - Az enyém lesz a lelked, kis bogaram, és amint ez bekövetkezik... Szabadon játszhatok apáddal... Megmutatom, mi vár rád.
A következő pillanatban egy mozdulattal belenyúl a hasamba, szó szerint. Lenézek, vér csörgedezik a karja körül. Felsikítok a fájdalomtól, majd elhal a hangom, amikor elkezdi forgatni a kezét bennem. Iszonyú fájdalom gyötör, könnyek szöknek a szemeimből. Közben pedig továbbra is mondja a magáét. 
- A démonok kedvenc játékszere leszel, persze, csak apád után... - Kiveszi az öklét belőlem, én pedig a földre dőlök.Ömlik belőlem a vér, ijedtemben ismét felsikítok...

- Ébredj már fel, a rohadt életbe! - rázza a vállamat Asmodeus ezerrel. - Mi a frász történt??? Ilyenek a rémálmaid? 

- Ez most... rosszabb volt - nyögöm. Tisztára megizzadtam, kimerült vagyok továbbra is. 

- Miben is? Mondjuk hihető... Már percek óta próbállak felrázni, de nem igazán sikerült. - kicsit még pihenek, jó darabig csendben vagyunk. Nem szólalunk meg, gondolom, nem igazán izgatja a "látomásom". Nem is csodálkozom rajta, miért érdekelné? Minden esetre már kicsit jobban éreztem magamat, mint a verekedés után, annyira nem aggasztott az álmom... Féltem tőle, de megpróbáltam kitörölni az emlékezetemből. 

- Most már tudod, hova megyünk? - kérdeztem egy hosszú szünet után. 

- Először benézünk Los Angeles-be - kezdte. - De gyorsan távoznunk kell, mert ott nem csak az emberek nyüzsögnek, hanem anyám kémei is. 

- Miért pont oda? - vonom fel a szemöldökömet.

- Említettem a boszorkánycsaládot, nem? 

- Igen. - felelem. 

- Meg kell találnunk a mostani leszármazottakat...

- Ugyan minek? - nevetek fel. - Nem hiszem, hogy csak úgy tudnák, hogy mi lett az iránytűvel... Habár attól függ, hogy milyen régi az az információ. 

- Több, mint háromszáz éves - mondja nyugodtan. - És azért keressük fel, mert valahol el kell kezdenünk, és tekintve, hogy jelenleg nincs más nyomunk, kénytelenek vagyunk ezen az úton elindulni.

5. fejezet

- Részemről az öröm, drága Shana-m. - köszönt Asmodeus is. Egy öregebb, olyan hatvanas éveiben járó nő nyitott ajtót. Hosszú, ősz haja kontyba volt fogva, barna szemeivel egy szemüvegen át nézett ránk. Látszott rajta, hogy nem szívleli túlságosan az útitársamat. 

- Bejöhetünk? - kérdezi végül Asmo. 

- Van választásom? - feleli mogorván a nő, majd rám néz, és tágra nyílik a szeme. Látszik rajta, hogy nagyon meg van lepve. 

- Mi a frászt csinálsz egy nefilimmel az oldaladon? - néz mérgesen Asmodeusra. - Miben sántikáltok már megint az anyáddal? - Asmo fenyegetően mered a nőre.

- Tudod, nem szeretném ha erről bármit is elárulnál Lilithnek. Azt egyikünk se akarná. - A médium szinte halálra rémült. 

- Nem, nem... Nem, Asmodeus, nem! - szinte már ordított. - Nem segítek anyád ellen dolgozni. - beakarja csapni az ajtót, de a démon elkapja. - Hagyjál engem, démon! - üvölti. Asmo határozott léptekkel bemegy a házba, és a nő felé közeledik. A médium próbál elhátrálni, de sietségében elesik, A démon odaér, megáll előtte, majd leguggol. Követem őket a házba, hogy figyeljem a fejleményeket. 

- Idefigyelj, te vén banya! - Asmodeus tekintetéből tükröződött a gonoszság. - Jelenleg jobban kéne tőlem tartanod, mint drágalátos anyámtól.  Most én jelentek közvetlen fenyegetést rád nézve... - Megragadja a nő ruhájának gallérját, és felrántja a földről. - Tudod, jobban jársz, ha önként segítesz nekem... - Rémülten néztem a jelenetet, és eleinte képtelen voltam rá reagálni... Aztán amint magamhoz tértem, megfogtam Asmodeus egyik karját, és kissé hátrahúztam. Hirtelen rám néz, a tekintete nem sugall semmi jót... 

- Asmo.... - kezdeném. 

- Maradj ki ebből, nefilim. - nyoma sem maradt a pajzán démonnak, felváltotta valami gonosz... Valószínűleg mindig is ilyen volt, csak nekem még nem sikerült ennyire felbosszantanom... Habár valószínűleg nem ahhoz van köze, hogy most épp rossz napja van, hanem arról lehet szó, hogy ő egy kegyetlen démon... De lehet, hogy csak rá akar ijeszteni a nőre - a kegyetlenség nem tartozik az ő "specialitásai" közé. 

- Mit akarsz? - kérdezi végül a médium. - Csak essünk túl rajta, és hagyj magamra, és soha többet ne keress. Ezzel el lesz rendezve az egész tartozásom, ugye? 

- Igen, drága Shana - feleli Asmodeus, és visszatért a vidámság az arcába. Elereszti a nőt, majd engem maga mellé állít. - Szeretném, ha kiderítenéd, pontosan mire is képes ez a nefilim.... Meg úgy általában a nefilimek. 

- Nem tudsz róluk sokat, mi? - a nő kissé önelégülten néz rá. 

- A pokolban nem igazán volt lehetőségem cseverészni velük - feleli Asmo.

- A nefilimek alapból harcosok - kezdi az asszony.

- Nem igazán érzem magam annak... - szólok közbe kételkedve. 

- Mert még soha nem hívták elő a harci ösztönödet. - Asmodeusra tekint. - Azt szeretnéd, hogy meg tudja magát védeni, nem de? Nem értem miért... De ezt sugallja a.... "megérzésem."

- Igen - válaszolja a démon röviden. A nő felnevet rekedt hangján. 

- Nem kell ehhez semmi az ég világon. Ha úgy tetszik, a nefilimekbe bele van "programozva" a harc. Tudod, az angyalok Isten katonái, és az ő gyerekeik is öröklik ezt a harci tüzet, ösztönt, ha úgy tetszik. Ha harcra kerül a sor, hidd el, a lány  elég kemény lesz... 

- Ez most komoly? - néz rá kételkedve Asmo. - Ennyi? Csak nekiesnek a kocsmában és egyből profi bunyóssá válik? Ezt nem veszem be...

- A Pokol hercege vagy, és nem vagy képes ezt elhinni? - vonja fel a szemöldökét, majd megvonja a vállát. - teszteld akkor, bánom is én. 

- Oké... De biztos van a nefilimeknek más képességük is ezen kívül - folytatja a démon. - tuti nem annyiból állnak, hogy egy pofontól gyilkos üzemmódba kapcsolnak. 

- Minden bizonnyal van... De ahhoz olvasnom kell a lányban... - mosolyodik el az asszony. 

- Kizárt - vágja rá a démon. 

- De... válaszokra van szükségünk. - nézek rá kételkedve. - Akkor meg miért nem? 

- Mert mindenről beszámol anyámnak, azért - feleli dühösen. - Nem tudhatja meg az ittlétünk okát. 

- Értem - bólintok, majd a nőre tekintek. - biztos tud valamit, ami segíthet ezen kívül...

- Nem, nem tudok - rázta a fejét. - Meg amúgy is, többet elárultam, mint amit kellett volna. Menjetek a házamból! - utasított ki minket. Asmodeus intett, hogy menjünk ki. A nő az ajtóból figyelte, ahogy beszállunk az autóba, és várta, hogy elmenjünk. A démon letekerte az ablakot, és valamit mondott a nőnek, amit én nem hallhattam. 

- Csak a lány bizalmát akarom elnyerni, azért nem öltelek meg, kedvesem - mondta. - Ne hidd, hogy egy irgalmas szamaritánus vagyok. Puszilom anyámat - fejezte be, majd feltette napszemüvegét, és elindultunk vissza a városba. 

Még aznap elmentünk a városból mondván, hogy Lilith ne érjen minket ott... Nem tudtam, hogy hogyan terjedhetett volna a Pokolba ilyen gyorsan az infó, de ő a szakértő, úgyhogy ráhagyatkozom. Már körülbelül öt órája úton voltunk, amikor már nem bírtam tovább várni. 

- Hova a francba megyünk? - kérdezem kicsit mogorvábban, mint aminek eredetileg szántam. 

- Elég messze - feleli. - miért? 

- Csak mert... Éhes is vagyok.

- Kibírod - mondja unottan, és halál nyugodtan tovább vezet.

- Meg ... Mosdóba is kéne mennem. - Mosolyogva rám néz. 

- Mondtam, hogy ne igyál annyi vizet...

- Nem is ittam sokat! - háborodok fel. - Attól még, hogy neked semmit nem kell innod, feltűnhetne, hogy mégis mennyit iszom. 

- Nekem soknak tűnt - vonja meg a vállát. - Oké, megállunk valahol akkor... De nem ígérek semmit. 

Néhány percig tovább megyünk, nem beszélünk. A tájat nézem, kicsit unatkozom, de nem vészes. Sokkal izgalmasabb itt lenni, mint a diliházban volt. 

- Nem nagyon akadtál ki - szólal meg hirtelen. 

- Hogy mi? - nem értem, miről beszél. 

- Azon, hogy egy gyilkológép vagy. - néz rám, féloldalas mosolyra húzza a száját. - Vicces lehet, tuti ki fogjuk próbálni. 

- Nagyon vicces... - felelem gúnyosan. - Egyébként azért nem akadtam ki valószínűleg, mert nem hiszem el. 

- Kételkedsz Shana igazában? - vonja fel a szemöldökét. - Bölcs dolog, de nekem nem merne hazudni. 

- Magában a dologban kételkedek - válaszolom. - Egy legyet alig tudok leütni, nem hogy verekedjek vagy hasonlók... 

- Biztos fel fogod magad találni - feleli. - nefilim vagy, drágám. Tuti tudsz olyan dolgokat, amikről azt hiszed, hogy nem is vagy rájuk képes. 

- Hiszem, ha látom - mondom inkább saját magamnak, mint neki. - A rémálmaimnak nem lehet köze a dologhoz? - kérdezem. 

- Lehet, hogy tényleg csak rémálmok, de lehet, hogy van hozzá köze. Minden esetre, egyszer úgy is kiderül. 

- Ez egy nagyon hasznos válasz volt - mondom szarkasztikusan. - Mit olvastál a könyvben? 

- Ezt hogy érted? - kérdezi a démon. 

- Úgy, hogy van egy olyan érzésem, hogy egész éjjel azt lapozgattad, biztos volt valami okod rá.
- Az iránytűről már régóta nem tudja senki, hogy hol van. - kezdte. - A könyvem a Pokol történetének darabkáit tartalmazza, reméltem, hogy találok benne valami hasznosat.
- És sikerült? - érdeklődöm.
- Lehet. Még nem vagyok benne biztos - feleli. - Az utolsó ismert helye a könyvem szerint egy boszorkánycsaládnál volt...
- Boszorkányok? - szólok közbe. - Ugye csak szívatsz... - Rám néz, nem mosolyog. Lehet, hogy tényleg kezd elege lenni a hülye kérdéseimből.
- Remélem, nem fogsz továbbra is minden egyes természetfeletti lény létezésén fennakadni... - mondja bosszúsan. - A következő pihenőnél megállunk a kedvedért, utána viszont sietünk tovább.
- Elárulod, hogy mi a következő úti célunk? - kérdezem.
- Most mondtam el. A pihenő, egy kávézó. - Vágja rá.
- Tudod, hogy értettem... - szigorúan nézek rá.
- Igen, de most még nem kell tudnod.
- Mi az, hogy nem kell tudnom? - háborodok fel.
- Valószínűleg egy nagyvárosba megyünk. Még nem döntöttem el...
- Várjunk, nincs egyértelmű célunk? - kicsit kiakadok. - Ugye ezt most nem mondod komolyan? Csak úgy össze-vissza kocsikázunk, vagy mi?
- Épp ez a lényeg - feleli kicsit dühösen. - Anyám emberével beszéltünk. Mostanra a nyomunkban lehet pár démon, ilyenkor a rendszertelenség a legjobb. Lilith nem szereti, ha sokáig kószálnak szabadon, szóval ha elég messzire kerülünk tőlük, és nem találnak meg, visszahívja őket... Addig is - most rám néz féloldalas mosolyával - legalább jobban megismerhetnénk egymást, nem gondolod?

4. fejezet

- Magyarázd el nekem, hogy miért kellett idejönnünk. - Egy eldugott kisvárosban, Ragedale-ben voltunk. Barátságos környék, de fogalmam nincs, mi köze van a mi kis küldetésünkhöz. Ráadásul egy fekete Ferrarival hajtottunk be a városközpontba, szóval biztos, hogy nem leszünk feltűnés mentesek... Habár sötétben értünk ide, szóval még ki tudja.

 

- Nem sétálhatunk csak úgy be a Pokol kapuján, ez nem ilyen egyszerű - feleli, majd leparkol egy hotel előtt. Bemegyünk az épületbe, a pult mögött egy középkorú, jól öltözött férfi áll. 

- Jó estét! Segíthetek? - kérdezi mosolyogva, és nem veszi le a szemét Asmodeusról... Nőknél már megszoktam ezt a hatást, de most, ahogy a férfi ott áll, és szinte csorgó nyállal bámulja az útitársamat... Betudom annak, hogy biztos meleg a fickó. Nem hiszem akkor se el, hogy a hetero férfiaknál is ilyen hatást vált ki. 

- Üdvözlöm. - viszonozza a mosolyt Asmodeus. - Tudja, egy szobát szeretnénk kivenni... - A férfi mosolya lehervad.

- Önök együtt vannak? - vonja fel a szemöldökét. Már rá akarom vágni, hogy nem, de a démon megelőz engem. 

- Igen... Friss házasok vagyunk - majd átkarol. - Igaz, drágám? - szúrós pillantást vetek rá, de rájövök, hogy a recepciós gyilkos tekintete ijesztőbb minden bizonnyal, így muszáj valamit reagálnom. 

- Igen, most volt az esküvőnk - erőltetek magamra egy mosolyt. - Egyházi, meg minden. Isten színe előtt. Tudja, az én férjem nagyon vallásos... - Asmodeus arcáról is sikerült eltüntetnem a jókedvet. Bosszúsan néz rám. 

- Á, értem... - Mondja keservesen a férfi. - Van egy szabad lakosztályunk, de sokba fog kerülni. 

- Az ár nem számít - mosolyodik el ismét a démon, de továbbra se tűnt el az arcáról az, hogy mennyire felidegesítettem. Helyes, nem is terveztem minden vágyát kielégíteni - őőő még csak az kéne... 

Természetesen a lakosztályunkban csak egy darab franciaágy volt, mi mást is adhattak volna, amikor ez az idióta azt mondta neki, hogy házasok vagyunk... Hát kösz. Pedig próbáltam megbosszulni, de csak egy picit tudtam rajta enyhíteni. 

Bejön utánam az ajtón, majd becsukja magunk mögött. Bosszúsan fordul felém. 

- Miért kellett ezt tenned? Ingyen megúszhattuk volna! - néz rám hitetlenkedve. 

- Nem lett volna semmi gond, ha nem mondod azt, hogy házasok vagyunk - felelem neki durcásan. Elmosolyodik. 

- Az legalább vicces volt... Így egy ágyon kell osztoznunk. 

- Remélem, a démonoknak nem kell aludniuk. - mondom félénken. - mert akkor rossz hírem van pajtás, maximum a kanapé lehet a tiéd, mert miattad vagyunk ebben a helyzetben. - Ledobta a cuccát, majd elkezdett felém jönni. Miközben közeledett, én hátráltam, mert fogalmam nem volt, mit akar tőlem. Végül háttal a falnak ütköztem, és nem volt menekvésem. Pár centire állt meg tőlem. 

- Az ágyat nem csak alvásra lehet használni... - mondja csábos mosolyával. 

- Tudod, rám ez nem hat... - felelem. - gondolom az angyali mivoltom miatt... - továbbra is elégedetten mosolyog. 

- Nem is akarom, hogy hasson rád - majd a fülemhez hajol - önként fogod megtenni, elhiheted nekem...

- Még csak azt kéne! - nevetek fel zavartan. 

- Ó, nem feltétlen most rögtön, nefilimem... Utunk végére egészen biztos, hogy...

- Ne, hagyd már abba a szövegelést! - lököm kissé el magamtól. - nem ezért vagyunk itt, Asmodeus. 

- Olyan zavarók ezek a hosszú nevek - vált hirtelen témát. - Becézhetlek Avy-nak?

- Avynak? - háborodok fel. - Milyen hülye ötlet. 

- Oké, ezt megbeszéltük, Avy. 

- Még mindig jobb, mint az eddigiek - forgatom a szemeimet. - Mondanám, hogy Deusnak foglak hívni, de az meg istent jelent, és nem adom meg neked ezt az örömet. Úgyhogy maradsz Asmo. 

- Az olyan nyomi - fintorgott egyet. 

- Ne panaszkodj, Asmo, te hívsz Avy-nak... Nos, mit csinálunk itt pontosan? - terelem másra a szót. Megfordul, majd visszasiet a táskájához, aminek a tartalmát utána a közös ágyunkra borítja.
- Át lehet menni a Pokolba az emberek világából, de gondolhatod, hogy nem megy az olyan simán - kezdi. - Egy speciális iránytű kell hozzá, amely megmutathatja a Pokol kapujának a helyzetét.
- Öhmm... Te nem azon a kapun jöttél át? - vonom fel a szemöldökömet. - Van több ajtó?
- Nem, csak egy van - feleli röviden, majd felkap egy nagyon réginek látszó, fekete bőrkötésű könyvet, amelynek elején egy pentagramma díszeleg.
- De akkor... Tudnod kéne, hogy hol van, nem? - ráncolom a homlokomat, majd leülök az ágyra, hogy én is láthassam a könyvet.
- Ebből is látszik, hogy nem tudsz sok mindent - feleli. - A Pokol kapuja szinte állandó mozgásban van. Már rég máshol kell lennie.
- Hát... ezt nem igazán értem, de oké. - felelem végül. - És az iránytű biztos elvezet hozzá? - szúrós tekintettel rám néz.
- Mennyi hülye kérdésed van még? Persze, hogy biztos, erre van kitalálva...
- Oké, nyugalom - tárom szét a karjaimat. - És akkor itt van ez az iránytű ebben a városban... - lenéző tekintete elárulja, hogy megint hülyeséget kérdeztem.
- Nem megy varázsütésre minden, Avy. - kezdi. - Az iránytű megtalálása nagyon hosszú ideig fog tartani valószínűleg, és veszélyes is lesz... - bizonytalanul nézek rá. - ugye nem akarsz meghátrálni?
- Nem, dehogy - rázom meg a fejemet. - Nincs semmi értelme az életemnek. Legalább most van valami célom... Na akkor, most már igazán elmondhatnád, hogy mit keresünk itt.
- Első dolgunk az az, hogy megtanítunk téged megvédeni magadat - kezdi. - Ugyanis valószínűleg nem túl barátságos lények fogják az utunkat állni...
- Komolyan önvédelmet akarsz nekem tanítani? - esett le az állam.
- Ez nem ilyen egyszerű - rázza meg a fejét, nem poénkodik. - A városban van egy médium, aki segíthet nekünk... - Felnevetek.
- Ugye csak viccelsz? Egy médium??
- Félangyal vagy, és még te ítélkezel? - néz rám rosszallón.
- Jól van, de... Mit tud kezdeni az önvédelemmel egy médium?
- Megtudhatjuk tőle, hogy mik a képességeid - mondja röviden. - Ért az ilyesmihez...
- És miért segítene nekünk? - kérdezem. - Egy nefilimnek és egy fődémonnak? Vagy csak az angyalvérűekre nem hat a... na az, vagy egyik természetfeletti lényre sem? - féloldalas mosolyra húzza a száját.
- Nyugodj meg, segíteni fog. - feleli. - De... Most aludnod kéne. - jelenti ki, majd magához veszi a könyvet, és leül egy fotelba.
- Te tényleg nem fogsz aludni? - vonom fel a szemöldökömet.
- Eleget pihentem anyám "pincéjében" - mondja, és a pince szónál egy idézőjelet rajzol a levegőbe. Úgy döntök, hogy nem kérdezősködök tovább, és elmegyek fürdeni - tekintve, hogy démon, lehet, hogy izzadni se izzad, meg nem büdösödik... De hát alapból se vagyok ennek a szakértője, szóval fogalmam nincs. Megkérdezni meg nem fogom, hogy "hé, te nem fürdesz?", mert kinézem belőle, hogy ebből is valami rosszra tud gondolni...
A vásárolt ruháimból előhalászok egy sima pólót és egy bugyit, majd elmegyek zuhanyozni. Nem mondok semmit Asmodeusnak, de a biztonság kedvéért kitámasztom egy székkel a fürdőszoba ajtaját - engem aztán hagyjon békén. Miután megfürödtem fogat mostam, és a rögtönzött pizsimet felhúztam, gondolkodás nélkül távozok a helyiségből, és az ágy felé veszem az irányt. A démon felnéz olvasnivalójából, miközben elhaladok mellette, és elégedetten mosolyog.
- A bugyit se kellett volna felvenned, akkor is elég ruha lenne rajtad... - magamra nézek... Rájövök, hogy tényleg egy száll bugyiban és pólóban állok ott, de nem érdekel, hisz attól még nem lát semmi lényegeset.
- Mintha nem láttál volna korábban már nőt bugyiban - forgatom a szemeimet.
- Nőt láttam, de téged még nem...
- Ezt is kihúzhatod a bakancslistádról - vágom oda neki durcásan, majd befekszem az ágyba, és az ellenkező irányba fordulok, jelezve, hogy én márpedig aludni fogok.
- Semmi jó éjszakát kívánás? - kérdezi Asmodeus.
- Pontosan. - dünnyögöm a takaróba.

A város szélén, egy kis házikóban lakik az állítólagos "médium". Az épület mérete alapján azt mondanám, egyedül lakik. Két ablakot látok a ház oldalán, de mindkettőnél be van húzva a függöny, így nem sokra megyek velük. Az ajtó egy régi faajtó, amelyen egy kopogtató van. Semmi csengő, vagy ilyesmi. A házból nem szűrődik ki semmilyen hang, mintha teljesen üres lenne.
Délelőtt tíz óra fele jár, a nap már régóta süt. Asmodeus nem volt hajlandó elárulni, mi a frászt csinált egész éjjel azzal a könyvvel, de lehet, jobb is, hogy nem tudom.... Viszont plusz pont jár neki azért, mert nem zavart alvás közben.
A démon az ajtóhoz lép, és bekopog, hogy jelezze ittlétünket. Továbbra sem látjuk életnek bármilyen jelét. Asmo még egyszer kopogtat, kissé hangosabban.
- Shana, tudom, hogy itt vagy. Te pedig tudod, hogy nem akarsz felbosszantani. - továbbra sincs válasz, se a kopogásra, se a mondatára. - Shana, tartozol nekem. Nem akarhatsz egy démonnak tartozni...
- Fantasztikus - hallom a szarkasztikus választ, és kinyílik az ajtó. - Hogy én mennyire örülök neked...

3. fejezet

- A Pokol hercege? - kérdezem, majd elnevetem magam. Továbbra is nevetek, miközben felállok, és idegesen a hajamba túrok. - Ugye nem mondod komolyan?
-De, teljesen komoly vagyok, nefilimem. - mondja úgy, aki tényleg el is hiszi, amit mond. Lelankad a mosolyom, és visszaülök az ágyra.
- Te tényleg komolyan mondod.
- Igen. - bólint egyet. Kicsit félre fordítja a fejét, és sandán néz rám. - Nem félsz? - nevetek.
- Azóta félek tőled, amióta megláttalak. Szóval ez már nem újdonság. - Megvonom a vállamat. - meg amúgy se tudnék sok mindent a dolog ellen tenni, tudod, az "ígéretem". - Féloldalas mosolyra húzza a száját.
- Hát igen, nem volt véletlen... Igen, drága Avyanna. A Pokol hercege vagyok, egy fődémon...
- Szóval a pontos faji meghatározásod az, hogy démon? - vonom fel a szemöldökömet. - Akkor nekünk nem kéne egymást... - nem tudtam, hogy mondjam, ezért elkezdtem magam elé boxolni.
- Nem, mert ha a verekedésre gondolsz, azt nem pont így kell csinálni, kicsikém... Igen, egy démon vagyok. Pontosabban a A szenvedély, a bujálkodás, a fényűzés és az érzékiség démona. Tök jó, nem? - mondja önelégült mosolyával, majd közelebb jön hozzám. - Úgyhogy kezdheted félteni a szüzességedet...
- Héé ember, nyugalom!- tolom el magamtól. Őszinte sértettséggel a szemében mered rám.
- Nem vagyok ember, most mondtam.
- De érted, hogy értem. - nézek rá szigorúan. Visszaül az ágyára.
- És ha démon vagy... Miért akarsz nekem segíteni? - kérdezem. - Gondolom nem a puszta jó szándék vezérel. - ismét elmosolyodik.
- Természetesen nem. Gondolom, tisztáznom kell a szándékaimat, hogy segítsél nekem... Így van?
- Még azt se tudom pontosan, miben kell segítenem... - mondom kissé idegesen. - Szóval fogalmam nincs.
- Abban kell segítened, hogy kiszabadítsuk apádat a pokolból. - feleli őszintén.
- És neked ez miért is jó? - érdeklődöm. - Mert szívesen segítek ebben, mert meg akarom találni az apámat, viszont... Tudni akarom, hogy mégis mibe rángatsz bele. - Feláll az ágyról, majd kicsit sétálgat.
- Mennyit tudsz a Pokolról? - kérdezi.
- Oda kerülnek a rossz emberek a halál után. - mondom, ami elsőnek az eszembe jut.
- És még?
- Hát... Az Ördög uralja, vagy hogy mondjam... - Sejtelmesen mosolyogva hirtelen felém fordul, majd rám mutat.
- Ez az, ez kell nekünk. Az Ördög... Mit tudsz róla?
- Hát... Ez elég homályos... Sátánként is nevezhetik... Nem tudok ezekről a dolgokról olyan sokat, a diliházban nem igazán örültek neki, ha ilyenfajta dolgokkal foglalkoztam bizonyos okokból.
- Értem... - bólogat.
- Sokak szerint az Ördög Lucifer, egy bukott angyal. - jut eszembe. Asmodeus arcán átsuhan valami, nem tudom pontosan mi, de egy pillanat múlva már ugyanaz a szívdöglesztő, sanda vigyorú démon áll előttem.
- Sajnálom, hogy nekem kell téged felvilágosítanom, de Luce nem az Ördög. Lilith az.
- Hogy kicsoda? - lepődök meg.
- Lilith a legfőbb démon, minden démonok anyja. Isten csak azért tűri el, mert így nem kell foglalkoznia a gonosz lelkekkel...
- Várj, te démon vagy...Akkor Lilith az anyád? - vonom fel a szemöldökömet.
- Nem minden démonnak közvetlenül az anyja... De nekem igen, ezért vagyok a Pokol hercege. - felugrok az ágyról, és kicsit hátrálok.
- Te az Ördög fia vagy... - nézek rá kétségbeesetten. Felnevet, de nem tudom miért.
- Még te félsz tőlem? Emiatt?
- Őőő.. nem értem, mire gondolsz. - továbbra is nagyon jól szórakozik valamin.
- Jobb is - feleli röviden. - Hidd el, ha bántani akarnálak, nem bájcsevegnék itt veled.
- Szóval... A recepcióst meg Mrs. Parker-t is a "démoni" erőddel kerítetted hatalmadba? - kíváncsiskodom.
- Mondhatjuk így is - feleli - nem véletlenül vagyok a szenvedély démona, kincsem. Minden nő... És férfi epekedik utánam.
- Ez nagyon ....
- Megnyugtató? - vonja fel a szemöldökét.
- Bizarrt akartam mondani. - felelem mosolyogva.
- Tetszik, hogy mégsem rémültél halálra.
- Mint te is mondtad, hasztalan és felesleges. Ha bántani akartál volna, bántottál már volna. Ha pedig mégis bántani akarsz, akkor se hiszem, hogy sok mindent tudnék ellene tenni.
- Okos kislány vagy - mosolyog, majd leteszi az üres poharát a komódra. A kabát zsebébe nyúl, elővesz egy szál cigarettát és egy öngyújtót.
- Ugye nem akarsz rágyújtani a hotelszobában?
- Nem csak akarok, rá is fogok. - mondja, miközben már lóg a szájából a cigi. - Bajod van vele? - majd meggyújtja a végét.

- Igen, bajom van vele! - kikapom a kezéből a cigit, épp le akarnám dobni, de úgy döntök, hogy nem ejtem le a hotelszoba szőnyegére, így Asmodeus vissza tudja venni. 

- Ne dohányozz a szobában! - szólok rá. 

- Nem parancsolgatsz te nekem, szívecském. - Majd még egyet szív a cigijéből. Nem akarom egész éjjel a szagát érezni, így közelebb lépek, hogy elvehessem, de arrébb húzza a kezét, én meg az ölébe pottyanok.

- Óvodában érzed magadat? Ott szoktak ilyet csinálni a gyerekek... - mondja szívdöglesztő mosolyával. - Nem mintha zavarna a helyzet, várható volt, hogy a végén itt fogsz kikötni... - Megcsapom a mellkasát, és feltápászkodom. 

- Húú jó erőben vagy, mit ne mondjak... - nyúl a hasához, színlelve, hogy fáj neki. - Honnan ez a sok erő? 

- Attól tartok, Isten adta. - mondom gúnyosan. 

- Fogalmazhatunk így is. - vonja meg a vállát, majd a cigijéből akar ismét szívni. 

- Tedd már le! - sziszegem bosszúsan. 

- Nem értem, miért idegesít téged ennyire - néz rám féloldalasan. - Egy szál cigi, nem lesz tőle semmi bajod. Még ha ember lennél se lenne! 

- Rohadt büdös - felelem durcásan, majd visszahuppanok a másik ágyra. - szóval, mit akartál a Pokollal? 

- Ja igen, ott van ugye az apád. - kezdi. - Aki egy angyal. 

- Igen? - várom a folytatást. 

- Lilith fogja, már nagyon régóta. A te születésed előtt is fogja volt. 

- Isten nem akarta kiszabadítani? - hökkenek meg.- Vagy bárki? 

- Az öreget nem igazán érdekli, hogy mi történik a Pokolban. Ami ott történik, az ott is marad... Nem tudom, pontosan hogy került hozzánk az angyalka. Annyi bizonyos, hogy nem fog egyhamar kikerülni onnan, legalábbis Isten segítségével tuti nem. Amíg nyugton maradnak a démonok, őt nem zavarja, mit művelünk a Pokolban. 

- Nem értem, hogy akkor te mi a frászért akarnád kiszabadítani onnan. 

- Pedig nagyon egyszerű, aranyom - vigyorodik el. - Ha apád végleg megszökik a Pokolból, a démonok elveszítik legfőbb játékszerüket, és ezért vezetőjüket, Lilith-et fogják hibáztatni. Fellázadnak ellene, és véget ér az uralma. Ezek után én, mint az első szülött fia, a legerősebb minden démon közül, átvehetem a helyét. - Elnevetem magamat. 

- Te? Mint a legerősebb démon? Egy hedonista szépfiú?

- Köszönöm - mondja elégedetten. - Igen, lenyűgöző testem és arcom van. Hiába, nem lehet másmilyen sajnálatos módon.

- Nagyon vicces - forgatom a szemeimet. - A leghatalmasabb démon leül beszélgetni egy hotelszobában egy tudatlan nefilim kislánnyal, hogy a segítségét kérje? - nézek rá hitetlenkedve. - Ezt nem veszem be... - Felkelek, majd elkezdek sétálni az ajtó felé. Kinyitom, de valamilyen láthatatlan fal megakadályoz a távozásban. - Mi a halál? 

- Nem a Halál még mindig, hanem az ígéreted, drágám. - feleli unottan. - még nem fejeztem be a mondandómat, úgyhogy nem távozhatsz...

- Remek. - mondom szarkasztikusan, majd visszabattyogok az ágyhoz. - Miben segíthetnék én neked?

- Az angyalok vére folyik az ereidben. - kezdi. - Segíthetsz átvágni az őrökön.

- Nem hiszem, hogy csak ennyi lenne... - mondom kételkedve. Komolyan rám néz. 

- Én nem nyerhetem el apád bizalmát, hogy csak ki akarjuk hozni. Te el tudod. Csak miattad lenne hajlandó távozni. 

- Ezt nem értem... Miért ne akarna kijönni ha kijöhet? - értetlenkedem. 

- Mert már megtette egyszer. - feleli komolyan. Visszaemlékezek arra az estére. Lilithnek hatalma volt apám felett, és azt mondta neki, hogy emiatt csak saját magát hibáztathatja... Asmodeusra emelem a tekintetemet. 

- Ezért születtem meg? Valaki elengedte apámat? - faggatom a démont. 

- Igen - válaszolja röviden, majd elnyomja a cigijét a másik tenyerén, és a csikket kidobja a kukába. A kezén nem maradt semmi égés nyom. Meglepődtem, de nem tettem szóvá. Nem volt miért. 

- Miért? És kicsoda? - kérdezgetem tovább. 

- Lilith, azért, hogy visszaadja neki a reményt - feleli. - Hogy újra kiélvezhessék a démonok a kínzását. 

- Mondanám, hogy értem, de nem lenne teljesen igaz... - ráncolom a homlokomat. - Ez teljesen új nekem, szóval egy kis türelmet kérek...

- Nyugi, kicsikém. Szerintem végeztünk a megemészteni való nagy részével. - feleli elégedetten. - Habár szerintem nehezen tudhatsz meg mindent a világunkról. 

- És... Lilithnek hatalma van apám felett, nem igaz? 

- Igen.

- Ezt hogy tervezzük megszüntetni? - nézek rá kérdőn. Lehervad az arcáról a jókedv, és kissé közelebb hajol. 

- Ez egy bonyolultabb menet lesz... Anyám sosem árulta el nekem, hogy az angyalka hogy került a pokolba. Egyikünknek se mondta el... Fogalmam nincs, miért, és még csak sejtésem sincs róla, hogy miért van ott... 

- Lucifer nincs lenn a Pokolban? - kérdezem pusztán kíváncsiságból. 

- Dehogynem. - feleli röviden. 

- És ő se mondta el, hogy az egyik angyaltársa mit keres ott? - érdeklődöm továbbra is.

- Soha nem beszéltem vele. - Felelte röviden. - Életem nagy részét a Földön töltöttem...

- Ácsi, azt mondtad, hogy nehezen szabadultál el a Pokolból - kérdőn néz rám. - még az intézetben...

- Jaj nefilimem, anyám engedélyével jöttem eddig csak a Földre, most meg elszöktem. Azért nincsenek az oldalamon más démonok, akik minden mozdulatomat figyelik... - gondolkodóba esett. Látszott rajta valamilyen érzelem, amit még eddig nem mutatott ki - legalábbis őszintén nem... A szomorúság. Közelebb húzódtam kicsit hozzá, és halkan mondtam. 

- Most vagy először... Szabad? - kérdezem kicsit sajnálattal a hangomban. Felnéz rám, nem mosolyog. 

- Igen. - mondja röviden, majd hátradől, hogy távolabb legyen tőlem. Ahhoz képest, hogy a bujálkodás démona, nem igazán enged közel magához... Nem mintha bármi ilyesmit akarnék tőle, csak furcsának tartom. 

- De te... több ezer éves lehetsz! - lepődök meg. 

- Hidd el... Nem olyan érzés. - rázza meg a fejét. - Azt hinnéd, hogy olyan sok idő alatt bölcsé vagy őrülté válunk... Jó, az őrültet még nem zárnám ki. - mosolyodik el kissé. - De nem. Nagyon sok időt töltöttem teljes sötétségben... 

- Ezt hogy érted? - érdeklődöm. 

- Lilith mindig szemmel tartja a démonait. Ha épp nincs ideje rád, akkor pedig belemerít a sötétségbe, hogy addig is ne legyen rád gondja. - feláll. - Soha nem volt egy szerető anya... 

- De akkor... hogyan tudtál elszabadulni? - Én is felkelek, mert frusztráló, hogy ennyire fölém magasodik. 

- Úgy, hogy megöltem pár testvéremet - sóhajt egyet. - amikor "szabad" voltam, szemügyre vettem a Pokol minden egyes zugát. Megtaláltam az optimális kiutat, és itt vagyok. - tárja szét a karját. - Sajnálom, hogyha csalódást okozok, de nem vagyok éppen egy hatalmas lángelme. Inkább az őrült felé hajlok... Tiszta unalom az életem, kell a változás...

- Te nem uralni akarod a Poklot. - jelentem ki. Gyanakodva, kissé idegesen rám emeli a tekintetét. 

- Ezt meg honnan veszed? - kérdezi. 

- Legalábbis... Nem az az elsődleges célod. - még mindig kérdőn néz rám. - Meg akarsz szabadulni anyád befolyásától. Szabad akarsz lenni... Szerintem csak azért mondtad azt, hogy a Pokol ura akarsz lenni, mert nem akarsz gyengének látszani... Hogy nincs semmilyen.... - Hirtelen az ágyra lök, két oldalam mellett térdel, kezét a torkomnak szorítja, de nem úgy, hogy megfulladjak. Fenyegető tekintettel mered rám. 

- Ne merészelj gyengének nevezni! - sziszegi agresszíven. - Nem is tudod, miket művelhetnék veled...

- Nem neveztelek gyengének, Asmodeus. - suttogom. - Csak annyit mondtam, hogy nem akarod, hogy ezt higgyék rólad... És ezek alapján egyértelmű, hogy így is van. - továbbra se enged el, de látszik, hogy enyhült egy kicsit a haragja. - Nem tesz gyengévé, ha nem gonosz célok vezérelnek, hanem csak szabadságot akarsz és semmi mást.... - Elereszt, majd feltápászkodik rólam. Kissé elmosolyodik. 

- Nem gondoltam, hogy ilyen simán rá fogsz jönni. Okosabb vagy, mint gondoltam. 

- Nos... Most, hogy ezt megbeszéltük - tápászkodom fel. - Szerintem lássunk hozzá. Mit szólsz?